Érzéseink rabjai – mi magunk

Balazs Tamas - 2009. április 13.

twilight-15A minap olvastam el Edward és Bella történetét. Azóta is a hatása alatt vagyok, pedig ritkán van olyan könyv, ami ennyire a hatalmába kerítene. El is gondolkoztam azon, hogy vajon miért fogott meg ennyire. A téma aktualitása vagy a stílus, amelyben íródott a regény? Határozottan nem a válaszom, illetve nem ez ragadott magával a legjobban – mert aktuálisnak aktuális, a stílusról pedig csak jót tudok mondani. Aztán rájöttem! Egy érzést generált bennem a történet, melyre oly rég óta vágytam…

Tisztában vagyok vele, hogy ahány ember, a könyvnek annyi féle értelmezése létezik. Éppen ezért nem is mondom, hogy melyik regényről van szó – sokkal inkább arról szeretnék beszélni, hogy belőlem milyen érzéseket hozott ki, mi(k)re döbbentem rá a regény olvasása közben. A történet maga egy halhatatlan szerelem kibontakozását mutatja be, de egészen rendkívüli módon és irreális szemszögből. Meggyőződésem, hogy Edwardba pedig mindenki beleszeret körülbelül a százötvenedik oldal után – ha előbb nem! Valahogy titkon talán mindenki egy saját Edwardra vágyik, mert Ő az, aki megtestesíti mindazt, amit egy ember a párjától várhat.

Persze az is lehetséges, hogy kicsit elfogult vagyok, és így túlontúl ragaszkodom a romantika Jane Austen korabeli mindenhatóságához. Ennek következtében pedig sokkal többet várok a szerelemtől, mint ahogy azt a mai modernség definiálná… Ugyanakkor az is szent meggyőződésem, hogy rajtam kívül sokan, de legalább hárman (akiket biztosan tudok) vannak ezzel ugyanígy.

Amit egy könyvtől várunk, az talán az, hogy érzéseket ébresszenek bennünk. Mikor tudatosul bennünk egy adott érzés, akkor pedig észrevehetjük azt is, hogy mennyire annak rabjai vagyunk. Mennyire megszabja az adott hangulatunk, mennyire eltereli figyelmünk másról. Mondhatni, az érzések meghatározzák életünk, mindennapjaink. Ha pedig egy érzés meghatározza adott pillanatban a viselkedésünk, akkor azok az „érzések” már mi magunk vagyunk. Hiszen a viselkedés alapján ítéltetünk meg legfőképp – kliséink alapján alkot rólunk képet környezetünk.

Mire az utolsó mondathoz értem, illetve már miközben olvastam a történetet görcsösen „irigyeltem” azt a helyzetet, melyben a két főszereplő egymásra találhatott és magát a kettejük egymás iránt érzett szerelmét. Végül rájöttem arra, hogy voltaképp nem is irigyeltem semmit, csupán azért rettegtem olyan görcsösen, mert rájöttem, hogy ugyanezt megkapom attól a személytől, akihez legalább annyira kötődök, mint Edward Bellához! Megborzongtam saját magamon. Illetve azon, hogy bennem is rejtőzhetnek ennyire erős érzések, melyek már akkora magaslatokba repítenek, hogy félelmetes még csak az árnyékukban is látni önmagam.

A könyv tehát segített abban, hogy belássam, hogy biztos legyek az érzéseimben és merjek hinni abban, hogy az irrealitásnak tűnő Jane Austen-féle szerelem igenis átélhető! Hogy elismerjem azt, hogy az érzések, amik a hatalmukba kerítenek, amiknek a rabjai vagyunk, azok voltaképpen mi magunk vagyunk. Így lehetünk mi a szerelem érzésének tárgya maga, a szerelem; a gyűlöletünk tárgya, maga a gyűlölet; a kedvesség, a közvetlenség, a segítőkészség, az elutasítás, a depresszió, a szeretet, az utálatosság vagy akár az állhatatosság. A sort pedig mindaddig folytathatjuk, míg kimerítjük az érzések széles palettáját – vagyis a végtelenségig.

Sosem mertem dobálózni olyan kijelentésekkel, hogy megismerhetjük önmagunk, de annyi már biztos, hogy közelebb kerülhetünk magunk megértéséhez azáltal, hogy megismerjük érzéseink. Amit szívből kívánhatok viszont mindenkinek, hogy találja meg az ő Edward-ját!

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

Hozzászólás nem lehetséges.