Gran Torino – A magányos westernhős újra támad

Csoke Katalin - 2009. május 13.

gran-torino2Clint Eastwood -elmondása szerint utolsó – filmjében már csak egyetlen dolgot képes szeretni: gyönyörű, veterán Gran Torinóját. A korábbi western főhős karaktere lehet, hogy megöregedett, ám korántsem kopott meg. Eastwood atyánk ezúttal is ugyanazzal a vehemenciával és flegmasággal mutatkozik meg, mint amelyet annyira kedvelünk benne.

A nyugdíjas autószerelő, Walt Kowalski (Clint Eastwood parádés alakítása) visszavonultan tengeti mindennapjait egy amerikai kertvárosban. A korábban koreai háborúban harcoló veterán katona, felesége halála után semmi másra nem vágyik, csak hogy vasárnaponként – miután lemosta ’72-as Gran Torino sportkocsiját – elégedetten sörözgessen a gangon. Miközben mindent megtesz, hogy az őt körülvevő, végtelenül egoista rokonait minél távolabb tudja magától. Ebbe az idilli unalomba költözik egy népes délkelet-ázsiai bevándorló család – épp Walt közvetlen szomszédságába – jól felforgatva a rasszista, mogorva ex-katonatiszt békés hétköznapjait. A feszültség egyre csak nő mindaddig, amíg egy szép napon meg nem próbálják elkötni Walt papa féltve őrzött veterán autóját…21. századi film szeretetről, bosszúról, az amerikai álomról és annak finom kifigurázásáról.

Eastwood alkotott már jót, zseniálisat, majd kevésbé jót is, az azonban biztos, hogy pályáját az elmúlt évtizedekben mind a szakma, mind a közönség örömmel fogadta. Szinte le sem csengtek még az Elcserélt életek körüli – hol éljenző, hol szkeptikus – felhangok, a veterán rendező máris új látnivalóval jelentkezett. Ez azonban szemmel láthatólag sokkal közelebb áll a szívéhez. Az egykori magányos, bosszúálló westernhős figurája jelen századunkban is él, alaposan edzésben tartva a közvetlen környezetében élők idegrendszerét. A felszín alatt egy elképesztően cinikus, flegma, ugyanakkor jólelkű ember rejlik, aki mentes mindenféle érzelemkinyilvánítástól. Számos hasonló tematikájú mozit ismerünk, és nem kevés a veszélye annak, hogy eme alkotás is beleszaladjon holmi szirupos tucatdramaturgián alapuló, fájdalmasan szívbemarkoló történetbe az amerikai álomról. Eastwoodnak ezt a végzetes, ám sajnos túl gyakori hibát éppen hogy sikerül elkerülni. Jelen esetben a direktor a felszínen kigúnyolja ugyan a tengerentúli mítoszt, ám a fináléban olybá tűnik, mintha mégiscsak hinne a magányos hős egész társadalmat megjobbító szerepében.

A sztori kezdetén megismert Walt biztosan nem így fejezte volna be saját filmjét. Ám így sem történt nagy baj, Eastwood alkotása ugyanis megállja a helyét úgy, ahogy van. Az Egy maréknyi dollárért és a Piszkos Harry főhőse felesleges és elnagyzolt színészi játék helyett jelen esetben is minimál eszközökkel dolgozik ugyanazt a hitelességet megteremtve, mint amit az elmúlt néhány dekádban megszokhattunk tőle. A nagyérdemű garantáltan üdvözölni fogja, hiszen a figura imádnivaló, a dialógusok üdítőek, a poénok ütnek – mégpedig nem is kicsit. (Ez utóbbi esetén külön kiemelendő a magyar felirat készítőjének kivételes tehetsége.)

Clint ezúttal is nagyot alkotott. A finálét leszámítva akár még zseniális is lehetne – így „csak” egy kellemes, többször nézhető munkáról van szó. A beszólások és szleng kedvelőinek, valamint az angolul káromkodni tanulók számára kötelező darab.

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

Hozzászólás nem lehetséges.