Kétely – Ingoványos utakon

Csoke Katalin - 2009. június 12.

ketely1Flynn Atya más, mint a többi pap. Hosszú körmei vannak, dohányzik, ráadásul feltűnően nagy figyelmet szentel a közösség egyik „fekete bárányának”. Hitről és a lélekben zajló belső folyamatokról, változásokról nem könnyű filmet készíteni, tekintettel arra, hogy a mozi médiuma alapvetően szemléltetésre épít. John Patrick Shanley nagy sikerű színházi darabjából, a Kételyből nemrég mégis elkészült a téma mozivásznon történő feldolgozása, kiváló színészekkel a főszerepben.

A hatvanas évek derekán járunk egy amerikai egyházközösség és iskola mindennapjaiban. A modern felfogású Flynn Atya (Philip Seymour Hoffman alakítása) igyekszik humanistább eszközöket bevezetni az addig meglehetősen bigott és szigorú szabályok szerint működő intézet rendszerébe. Ezt azonban az igazgatónő, Aloysius nővér (Meryl Streep) korántsem nézi jó szemmel. A bajt pedig csak tetézi, amikor az apáca elkezd gyanakodni az Atya és a közösség egyetlen fekete kisfia, Donald (Joseph Foster) bensőséges viszonyára. Flynn Atya és Aloysius nővér kapcsolata, a köztük lévő feszültség az egész történetet átszövi, dramaturgiailag pedig nemcsak, hogy megteremti a nézői feszültséget, de olyan filozófiai szálakat indít el, amelyeket talán még a mozi után is érdemes lehet továbbfűzni.

A címválasztásból egyértelműen kiderül, miről is van itt szó. Már nem tudjuk, miben is kételkedünk valójában: Istenben, Atyában, emberekben vagy elvekben, de még azt sem tudjuk biztosan, hogyan fog a direktor lekeveredni arról az ingoványos útról, ahová sodródott. Rendező legyen a talpán, aki képes jó filmet készíteni a hittel, meggyőződéssel, bizalommal szemben fennálló kétségekről. Az eddig felejthető alkotásokkal előállt John Patrick Shanley ezúttal kemény fába vágta a fejszéjét, és az izgalmas témaválasztás ellenére, majdnem bele is tört. Bár látjuk és felfogjuk a film mondanivalóját, a lényeg mégis érintetlen marad.

Dacára a remek színészgárdának, akik számtalanszor bizonyították már tehetségüket a vásznon, a lényeget mégsem érezzük át. Kár, hogy a direktor a történetből kizárja a nagyérdeműt – éppen úgy, ahogy hősünk próbálja kirekeszteni az életéből Meryl Streepet. Nemcsak az információk ködösek (ez önmagában véve még jól is jöhetne), de az érzések is, vagyis a néző sajnos végig pusztán objektív szemlélője marad a vásznon zajló eseményeknek.

A sztori vége nyitott marad – ezt örömmel fogadjuk -, mintha Shanley a modernista filmművészetből vette volna az ötletet: valamikor a kevesebb többet ad. Néha érdemes bizonyos szálakat indirekt módon, puszta utalásokkal lezárni. Aztán ki-ki maga döntse el, miről szólt a film, s mi történt benne valójában.

Összességében véve a Kétely nem rosszul sikerült látnivaló. Sőt! Hittanórákon, vagy az emberi esendőség témájában elmerültek számára kiváló vitaindító, de ajánlott mindazoknak is, akik a komolykodó művek hívei. Viszont Tarkovszkij mélységű mondanivalót azonban ne nagyon várjunk tőle.

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

Hozzászólás nem lehetséges.