Találkozások

Balazs Tamas - 2009. január 12.

Értelmezhetjük úgy: a társas érintkezés. Ám mit is jelent valamit értelmezni? Belegondolni, átgondolni, hogy az adott dolog valójában mit is jelent? Igen. Ugyanakkor kinek van ideje, hogy a „találkozást”, mint egyszerű, hétköznapi fogalmat definiálja? Hogy egy találkozás alkalmával belegondoljon az mit is jelent számára?

Márpedig sokat veszítünk, ha csak úgy elmegyünk a kérdés mellett. Hiszen a szóban is magában – ha csak mögöttes jelentéstartalommal ugyan, találkozás – társas érintkezés, benne van az érintés, érintkezés. Egy érintés pedig mennyire intenzív hatást gyakorolhat ránk. Mert nincs olyan, hogy egy érintés semlegesen hatna, mintha csak egy darab fához érnénk hozzá. Igenis gyógyító, avagy pusztító ereje van egy-egy találkozásnak. Gondoljunk csak bele abba, mikor hozzánk ér gyermekünk, szeretőnk – esetenként egy ellenségünknek titulált személy. Kicsit túllépve az érintés szó fizikai jelentésén, láthatjuk, hogy az tulajdonképp lelkünk érinti, csak épp a bőrünk az, ami csatornaként funkcionál a két lélek érintkezéséhez.

Ápolni a kapcsolatokat – annyit tesz: érintkezni, ahányszor csak lehet. Ellenkezős esetben, a kellemetlen találkozásokat illetően is elmondhatunk valamit. Mert szükség van azokra is! Hogy emlékezzünk, hogy legyen viszonyítási alapunk és a legfontosabb, hogy legyen lehetőségünk újra és újra a megbocsátásra, az újrakezdésre, a kijavításra. Persze kényelmesebb lenne a dolgokon semmit sem változtatni, hiszen könnyebb semmit sem csinálni, mint valamit is. Könnyebb benne ülni a készben, mint azt utólag felülbírálva továbblépni, újat alkotni.

És akkor ott vannak azok a kijelentések, amik olyannyira elcsépeltté váltak, hogy már a puszta hallattuk esetén is az a gondolat ötlik az eszembe: „Szent ég, Ő is ezzel jön!”. Ilyen kijelentések alatt értem többek közt az olyan mondatkezdéseket is, hogy „Mai rohanó világunkban”. Mégsem véletlen, hogy ezeket használjuk. Mert ha csak egy kicsit is elképzeljük, hogy 20-30 évvel ezelőtt mennyire más volt az emberi kapcsolatok struktúrája, rögtön rádöbbenünk jó pár dologra.

Mennyivel több volt a találkozás, a spontán érintkezés. Most pedig? Tényleg igaz, hogy még a szomszédjaink sem ismerjük. Ezek után pedig felmerül a kérdés, hogy mi lesz, ha nem találkozunk, ha megszűnik, illetve olyan szűkre korlátozódik a társas érintkezési szféránk, hogy szinte burokban élünk.

A válasz pedig olyannyira nyilvánvaló, hogy az ember csak ámul, hogy akkor vajon miért nem teszünk ellene. Számtalan lelki eredetű betegség forrása lesz a találkozás hiánya. Elesünk attól a gyógyító hatástól, amit csak az a személy adhatna nekünk, akivel épp találkozni vágyunk. Reggel a munkába, iskolába menet elesünk szomszédunk azon mosolyától, amitől még egy hétfő reggel is könnyebben indulhatna. Hazaérvén megfosztjuk magunk attól az érintéstől, ami egy kis lendületet adna az otthoni házimunkához való nekilátásnak.

Ennek ellenére inkább görcsösen azon igyekszünk, hogy elbújjunk a másik elől. Nehogy szóba kelljen vele elegyedni, nehogy be kelljen hívni egy kávéra és nehogy fel kelljen tennünk azt a kérdést: „Hogy vagy?” .

Hát, minden bizonnyal így van ez jól. Ezek szerint élvezzük, hogy fapofával élhetjük mindennapjaink, jó nekünk, hogy kutya nem kíváncsi ránk, hogy még szeretteinket sem érdekli, hogy hogy vagyunk és mit érzünk, min megyünk át épp.

Tulajdonképp pedig, a fenti esetben, ehhez csak gratulálni tudok! A gratuláció mellett pedig feltenni a kérdést, hogy esetlegesen könnyebb lenne-e, ha megpróbálnánk „találkozni”!?

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

Hozzászólás nem lehetséges.