Elengedni valakit, mint fa a levelét – felhő az esőcseppet, elszakadni, elválni

Balazs Tamas - 2008. július 21.

Sokszor egy pszichológus teljesen átéli az adott „páciens” problémáját, főleg, ha vele is megtörtént már hasonló. Megpróbálja kezelni, gyógyírt találni a kifejtett szituációra, miközben saját magán nem tud segíteni. Sokkal könnyebb egy olyan esetet orvosolni, melynek csupán külső résztvevői vagyunk – hisz így könnyű okoskodni. Ha viszont a probléma kellős közepén mi állunk, nos, sokszor nem látunk kiutat.

Ezzel az egésszel csak annyit akarok mondani, hogy vannak olyan dolgok, amelyek „miért”-jeire nem létezik ésszerű magyarázat vagy megoldás. Csupán próbáljuk elfogadni őket létező valójukban. Talán egy ilyen a sok közül, hogy egy „pszichológus”, legalábbis pszichológus növendék, hogy látja az elengedés szükségszerű és fájdalmas tényét. Vannak olyan szituációk, mikor jobb nem erőltetni a köteléket két ember között. Egy ezzel a baj, hogy nagyon nehéz felismerni mikor szükségszerű a lépés. Ráadásul az ember hajlamos a végsőkig kitartani, holott az elképzelés és a megvalósulás, mint ahogy a két ember, már rég külön utakon jár. Reménykedik az egyik, hátha hatással tud lenni a másikra. Aztán mikor nem úgy alakulnak a dolgok, egyszerre csak azt érzi, hogy megfullad, ha nem szabadul a kötelékből.

Bizonyára nagyon sokan átélték ezt, de különösen erőssé válik az érzés, ha például két, úgymond „művészlélek” között jön létre. Szívet szaggató és lélekig maró. Mikor kölcsönösen úgy érzi két ember, hogy el kell engednie egymást ahhoz, hogy mindketten kiteljesülhessenek. Mondhatjuk szakításnak – de kifejezőbb a szó: elengedés! Elengedjük, elveszítjük azt, akit szeretünk. Fellép a hiány érzete, próbáljuk nem szeretni tovább az illetőt, reménykedve, hogy így sikerül túljutni a fájdalmon. Elengedni olyan tudatban valakit, hogy talán sose látjuk viszont, mégis tudva azt, hogy így kell lennie. Így lehet a másik csak önmaga és így lehetek Én is az, aki lenni szeretnék. Hogy mi marad meg egymásból: talán levelek, halványuló emlékképek, az arcvonások, a kölcsönös szeretet homályos és mégis oly éles tudata.

Sokan próbálták meg, írók és költők, megénekelni, megírni ezt az érzést. Bizonyára sokuknak sikerült is tökéletesen. Mégis úgy érzi az ember, hogy minden egyes szituáció más. Valamiért egyedi, valamiért különleges. Éppen ezért az érzés sem lehet ugyanaz. Nagyon sokat olvastam ilyen verseket, irodalmi műveket. Könyvekben, regényekben figyelmes követtem azt a szálat, melyben magyarázatot próbálnak adni, kísérletet tesznek arra, hogy megfogalmazzák, mit élhet át hasonló szituációkban az ember. Végül, találtam egy olyat, ami igazán közel járhat az igazsághoz.

Müller Péter Szeretetkönyv című művében ezen sorokat olvashatjuk a szeretet hiányáról: „Senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy „az idő majd begyógyítja a sebedet”. Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az „idő gyógyít”, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban – ha valóban szeretünk – nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben…

Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk. (Sok idő után ez úgy jelenik meg, hogy „Nem tudom, hogy ki, de hiányzik nagyon!”.) És ezt a hiányt valamennyien felfedezhetjük a lelkünkben.”

Ennél jobban, talán akarva sem lehetne megfogalmazni. Olyan ez, mint mikor a fa elengedi levelét, hogy az a földre lehullva új világot teremtsen. Mikor az esőcsepp kihull a felhőből, hogy ezentúl mást tápláljon. Nagyon rossz és szükséges. Gyönyörű és hátborzongató.

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

2 hozzászólás - “Elengedni valakit, mint fa a levelét – felhő az esőcseppet, elszakadni, elválni”

  1. Cheza - 2008. október 7. 22:27

    Ooooh, engem is megihletett pont ez a rész a könyvből. De pont ugyanez -a legelső betűjétől a legutolsóig-. Elég mély gondolat…. azt hiszem, mindenki emlékezni fog ARRA a bizonyos emberre, élete végéig. Hacsak nem VELE éli le az életét… És ez a hiány nagyon mardosó tud lenni, ezért kell minél következetesebben, de főként érzéseinkre hallgatva élnünk. Mindenesetre sok sikert hozzá mindenkinek! És ne adjátok fel a Reményt, vagyis saját magatokba és Sorsotokba vetett hiteteket!!

  2. Lázár Bálint, Alex - 2009. január 21. 19:38

    Kedves Tomi!

    Amikor elengedünk valakit, az az egyik legszívszorongatóbb érzés az életben, mert sokáig bennünk él a tehetlenség és a kiúttalanság érzése.
    Amikor viszont rátalálunk valakire, lehet-e a szerelem erősségének mércéje az, hogy mennyire hiszünk abban, örökre Vele maradunk-e? Talán nem minden félelem az életben azon alapszik, hogy felborul egy dolog, ami eddig többé-kevésbé rutinosan működött?
    Egy másik kérdés: mi határozza meg témaválasztásodat, mi alapján dolgozol? Mire, kire gondolsz írás közben?