A változás szele

Balazs Tamas - 2008. szeptember 9.

Vannak olyan pillanatok az életünkben, amelyekre a hosszú utunk során felbukkanó mérföldkövekként tekintünk. Ilyenkor tehetjük meg, hogy egy pillanatra megállunk, visszanézünk a mögöttünk lévő útra és egy kicsit elmerengünk. Ha szentimentálisan visszamosolygunk, akár egy-két percre még a jövőt is elódázhatjuk. Milyen volt az út, ami ide vezetett, egyáltalán jó úton indultunk-e el és így a megfelelő helyre érkeztünk-e?

Minden bizonnyal ezeket a kérdéseket tennénk fel magunknak, majd tüzetesebben is megvizsgálnánk a dolgot. Minden kitérőt elemeznénk, okokat keresnénk és a miértjeinkre próbálnánk a válaszokat meglelni. Ezek után pedig nem is maradna más, minthogy előre nézzünk. Ekkor valószínűleg újabb kérdések merülnek fel. Mi az, amit magunk előtt látunk, esetleg több vonalon haladhatunk-e tovább, no és persze mérlegelünk, melyik hova vezet. Felsorakoztatjuk érveinket, ellenérveinket – majd ezeket próbálva egyensúlyba hozni rálépünk a tovább vezető útra, mely a következő mérföldkőig kalauzolja életünk.

Meggyőződésem, hogy minden ilyen nagyobb mérföldkő elérésénél többet változunk, mint az oda vezető út során. Hiszen ekkor kapunk távlatot arra, hogy megítéljük addigi erőfeszítéseink, tetteink, apróbb változásaink. Ennek tükrében pedig megtehetjük a szükséges változtatásokat. Jellemfejlődésen mehetünk keresztül egy pillanat alatt, vagy akár az ellenkezőjén, ha az irrealitás talajából merítünk az addigiak megítélését illetően. Néha ez a változás mások szemében észrevétlen, máskor szemet szúr. Gyakran csak egy lágy, tavaszi szellő, mely tovább fúj minket az úton. Máskor erős lehet, mint az orkán, a tornádó, mely hirtelen ledönt és a földbe döngöl. Aztán könnyes szemmel felállva keressük a helyes, tovább vezető utat.

Jó és rossz, igazán csak ekkor kap értelmet. Láthatjuk mi az, ami ténylegesen jó volt, amit továbbra is hasznosítanunk kell, ugyanakkor láthatjuk a rossz pusztulásra ítélt erőfeszítéseit. Ilyen jelentős pillanatokban különösen is érzékennyé válik az ember, talán egyedül érzi magát – ám ugyanakkor ez a helyes, hiszen más nem vethet számot a múlt megítélését, és a jövő tükrét illetően. Épp a magány az, ami ilyenkor erőssé tehet és segíthet felülkerekedni a pillanatnyi zűrzavaron.

Nem is szabad hagyni, hogy akár tudtunkon kívül is befolyással legyen ránk a környezetünk, mi pedig ennek hatására fals döntést hozzunk. Az ilyesféle szituációkat nevezi a pszichológia alapvető attribúciós hibának. Mikor a környezet „eszméi” elnyomják saját elveink, mikor sokkal többet adunk a mások, mint saját véleményünkre és ez alapján hozunk döntést, ez alapján cselekszünk. Ennek kiküszöbölésére törekedve lehetünk csak biztosak abban, hogy elhatározásunk igazán szívből jövő, igazán a mienk.

Ezekről a dolgokról furcsának is tűnhet beszélgetni valakivel, talán még attól is ódzkodunk, hogy megosszuk bárkivel is. Valószínűleg mélyen érezzük, hogy ezeket a pillanatokat egyedül kell átélnünk, távol tartva minden lehetséges benyomást, mely elmozdíthatná ítélőképességünk. Máskor meg ragaszkodunk ahhoz, hogy összefogásban szülessen meg a döntés, családunk, barátaink véleményét szem előtt tartva. Azt is mondhatnánk ironikusan: mindez „pillanatfüggő”.

Végül saját magunk kérdésére választ kapva, nyugtázzuk a döntést és tovább indulunk. Bízva, reménykedve abban, hogy ésszerűen, jól határoztunk és az út, amelyre tovább léptünk ténylegesen abba az irányba visz, melyre oly rég óta vágyunk.

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

1 hozzászólás - “A változás szele”

  1. Cheza - 2008. október 25. 19:08

    Hmm…egészen megdöbbentő, mennyire jól le tudtad írni azt, amin magányos óráimban töprengeni szoktam.
    Kiragadnék egy mondatodat: „Néha ez a változás mások szemében észrevétlen, máskor szemet szúr”. Az utóbbi időben nagyon sokan mondták, hogy szemet szúró, mennyire megváltozott a kisugárzásom ahhoz képest, amilyen másfél-két évvel ezelőtt volt… Nem értettem, mert senki nem tudott konkrétumot mondani, csak azt, hogy más lett.

    Amikor az ember ezeknél a bizonyos mérföldköveknél visszanéz, elönti valamiféle emelkedettség…nem? Úgy értem; átlát egy viszonylag nagyobb időszakot, aminek vizsgálatában kellőképp önmagát is jobban megismer(het)i, és ez ad valamiféle plusz érzést. És sok sikert mindenkinek ahhoz, hogy ezeknél a visszatekintéseknél nagyrészt elégedett legyen a döntéseivel.