J. I. Jane

Sajo Annamaria - 2008. október 7.

Ősz. Tűsarok, applikátor, csinos ruha- meleg sál- határozott mosoly. Laptop, irattartó, telefon. Berekedt város, álló kocsisor, fennakadt villamos. Ugye ismerős, kedves Hölgy Olvasó. Ha igen, éljük át együtt a visszazökkenés élményét. Ha idegen, elsősorban örülj, majd nevess, másoknak mennyire – nem- megy. Például fél órát gyalogolni a sztráda mentén. „Csak tíz percet mész, s már látod is!”– mondta Kedves Kolleganő, aki azt elfelejtette hozzátenni körömcipőben, feszülős kosztümnadrágban tipegő szakmabelijének, hol is…

Szakmabeli felmondani indult elegáns, halvány sminkben, szolid ékszerekkel, higgadt intelligenciával. Tehát nem ijesztette meg a percenként lelassító autósokat, de nem is üvölthetett vissza nekik. Lazac színű szájfényt nem nyomhatta el vörös rákfej, hogy az úgynevezett civilizációba érve higgadt maradjon.

A kövek egész kényelmesek voltak. Nagyanyáink is megmondták, jót tesz a talpnak a masszázs, Babukám. A szembe lógó indák, ruhára ragadó termések is nélkülözhetetlenek a szépségiparban, noha a por, amit az arcomba vágó szél sodort, sírhalomig tömítette pólusaimat. Az elhajigált üvegek, kacska gyökerek közt persze igyekeztem elegáns, nőies mozdulatokat tenni, bár körömcipő véresre törte lábaimat, amikkel mindezt tehettem volna.

A harmadik „Cica de beleharapnék a fenekedbe” után kezdtem kétségbeesetten vonzódni volt- kategóriás, két méteres erőférfijeimhez. Egyikük mondta is, fél szárnnyal az Óceán felé, hogy nyugodt, mert én is jó úton vagyok. Nyílván nem erre gondolt. Másikuk női lelkemet féltette a média mocskos világától. Takarította volna a körömcipőmre száradt sarat! A harmadik állandóan vigyázz magadrákat durrogtatott, s tessék, mindjárt elüttetem magam.
Konkrétan meg is szeppentem, mert hallani véltem döbbent felháborodásukat, miszerint normális vagyok- e, elment- e az eszem és netán az erőszakra vagy az elrablásra vágyom- e jobban? Aztán már csak reménykedtem, hogy, ha már én Jane- né váltam, ők Tarzanként repülnének az útra hajló indákon, veszedelmes kamion- csorda élén száguldanának volt munkahelyem felé, hogy üssenek párat. Hibába, női szentimentalizmus lelassító alkalmi stricikkel szemben is működik…

„Elvihetlek?”– tekerte le az ablakot az egyik Zippoba, selyem ingbe és mandzsetta gombba burkolt férfi. Flegma kormányfogása, kacsintó mosolya egyértelművé tette, mit gondol magáról: >Mindenkit megkaphatok… mert négy karikás az autóm.< Brossomat leszámítva fegyvertelen és kihívóan magamra utalt voltam, nőies ruhámat pedig könnyen érthette úgy: Végy észre, végy magadra Így persze felháborodott, értetlenkedő arccal kommentálta, Köszönöm, de nem– emet. Lányoknak ezt tanítják és pont. „Ne má, inkább gyalogolsz?Épp arra megyek… oda a… amerre te!”- mondta lehetséges útirányomat fürkészve, miközben szemei csak úgy árasztották remélt jövőjét: >De közben ugye lehajolsz az övem alá?<

Ezek után megkönnyebülten észleltem a munkába igyekvő, teherautós melósokat. Nem akartak a seggembe harapni, elvinni, egy laza „Héjjj”– jel nyugtázták út szélén ácsorgó mivoltomat. Elképzeltem, amint „Te, ezek má ilyen értelmes ruhában is strichelnek?”– fordulnak egymáshoz. Pont úgy néztem ki, mint egy prosti. Bár igaz, lekúszhattam volna az árokba, hogy megvárjam a kocsisor elhaladását. Nem, mintha nem találtam volna vissza, tűsarkam elég lyukat hagyott volna a sárban, felforrt agyvizem füstje pedig jelzőtűzként gomolyoghatott a civilizáció felé.
Gondosan kiválasztott parfümöm, halvány szájfényem hatása viszont semmissé vált valahol az átlépett korlát és a kocsisor közti szlalomozás közt. „Hat- hétszáz fő részére ingyenes parkolóhely”– hirdette volt munkahelyem addigra gondosan repülővé hajtogatott prospektusa. Ez a férőhely épp elég volt arra, hogy táskámat kirámolva antré- képessé varázsoljam magamat. Út menti mutatványom után ezen már senki nem is csodálkozott. Dezodor, parfüm, smink, fésű. Egy pillanatig elgondolkodtam, nem hangsúlyozná- e természetes vénámat a hajamba akadt bogyó, száradt napraforgólevél, letört ág. Pont úgy néztem ki, mint Mary Anne a Robin Hood- ból. Nesze neked név, nesze neked stílszerűség… Ennél a pontnál kezdtem ismét az én – immár- Robinom után vágyakozni, aki leüti a rútul fizetést szedő főnököt, az elkobzott Visa- kat pedig igazságosan szétosztja a szegény (szaktudással, jó szívvel, korrektséggel rendelkező kirúgott ember-)- ek közt. De ne legyünk telhetetlenek, legalább odaértem a civilizációba.

Értem ez alatt a városjelző táblát, JÁRDÁT, s hoppá: GYALOGÁTKELŐT. Az napra ugyanis ennyi jutott az emberi értékekből. J. I. Janesdi ellenére szájfény a helyén, higgadt intelligencia megőrizve… s tessék, megbeszélt helyen és időpontban sehol senki, sehol semmi. Főleg nem civilizáció.

Előrejelzés

Következő alkalommal körömcipő sportra váltott, kosztümnaci bőre, ruhatár pedig zöld- bézs színeket öltött … ha be kéne olvadnia a természetbe.

Jövő Héten. H&H – Haszon&Házinyúl

„ „Hívd fel, max két óra és végez!” Mondták mindezt egy temetésről. Értem én, hogy felgyorsult világban élünk, de egy halottnak mégsem lehet mondani, hogy „Gördüljé má’ gyorsabban a mélybe, ájpod- kapod tréning- biznisszingerem van!” …”

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

2 hozzászólás - “J. I. Jane”

  1. Nitta - 2008. október 7. 11:26

    Drága Johanna!! esküszöm nem is te lennél ha nem így mászkálnál a senkiföldjén:D Am. meg lehet h ISTENCSAPÁSÁT kellett volna hiányolnod…:D még a végén megjelent volnaXD

    Hiányzol ám, rég beszéltünk!!!:(

    Jah és JÓÓ cikk, tetszik 😉

    Puszikaaa

  2. Sajó Annamária - 2008. október 18. 10:42

    Senki sem választ önszántából egy ilyen helyzetet; azért írtam meg, hogy más nevessen- tanuljon általa!
    Azt pedig, hogy kire mikor lesz szükséged, általában nem te szabod meg, hanem a körülmények.