Közvetlenül és a látszaton túl

Balazs Tamas - 2008. október 30.

Ha gondolnánk egyet és csak egy órára is, de kicsit nyitottabb szemmel járnánk a világban, számos dologra felfigyelhetnénk. Az apró jeleket tovább gondolva pedig meglepően sok feltételezés születhetne, melyek nagy valószínűséggel a valóságban is megállnák helyüket. Az etikai szempontokat félre téve (bár nem igen lehet belekötni olyasmibe, amellyel csak a magunk idejét töltjük és senkinek semmi negatívum nem származik belőle) megfigyelhetünk feltételezett párok közti kommunikációt. Van-e egyáltalán, ha igen, miben nyilvánul meg? Külsőre megítélhetjük-e egyáltalán?

Minden bizonnyal valamilyen szinten igen. Pár perc után már feltűnik az is, hogy mekkora különbségek vannak egy-egy kapcsolat közt. A semlegesnek tűnő viszonyon keresztül, az intenzíven megélt szerelemen át a nyugodt, kiegyensúlyozott házasélet mindennapjaiig, kis kitérőkkel szeretői viszonyra, vagy akár homoszexuális kapcsolatokra. Mindez tükröződik a szemekben, az egymás közti interakciókban, a minket körülvevő környezetben.

Egy-két példát véve máris következtetéseket vonhatunk le. A laza kézfogás, a látványos érzelemkifejeződés hiánya utalhat a kapcsolat szürkeségbe süllyedésére – de akár betudható csak a fáradtságnak is. A szoros testi kontaktus, az egymást való átkarolás, szenvedélyes pillantások és pár elcsattanó csók valószínűleg a teljes harmónia és érzelmi kiteljesedés korszakára jellemző. A ránézésre húsz év korkülönbség, a gyanakvó körbe-pillantások sejtethetik, hogy titkos viszony feszül két ember között. Ha ugyan konkrét jele nincs is, hogy együtt vannak, mégis sugárzik róluk, hogy talán a főnök és fiatal titkárnője: akkor valószínűleg régóta tartó viszony lehet, melyből feltehetőleg mindketten a maguk „előnyét” kovácsolgatják…

Olyan esetek is vannak, ahol nincs semmilyen kontaktus, egymásra sem néznek, sőt, szándékosan más irányba néznek. Elhúzódnak egymástól, ha mégis találkozik, akkor viharos a tekintetük. Abszolút nulla a szóbeli kommunikáció is. Külsőre sem illenek össze. Miből következtetne ebből az ember? Valószínűleg ez a viszonyuk vége, vagy épp egy mély szakasza a kapcsolatnak.

Vagy vegyünk egy hatvan év körüli, egymáshoz szokott, kedves, öreg házaspárt. Verbális kapcsolat van, de nincs testi-fizikai kontaktus. Mégis sugárzik a harmónia és a kölcsönös szeretet. Újabb gondolat fogalmazódhat meg: az érzelmeket a nyilvánosság előtt is kifejező nonverbális kommunikáció az életkorral arányosan csökken!? Legalábbis a legtöbb esetben.

Hány és hány hasonló kapcsolatot lát nap, mint nap az ember és talán el sem gondolkozik ilyeneken. Persze nem is csoda, ha mindenki rohan, hogy lenne idő ilyen „felesleges” időtöltésre!(?) Pedig meg merem kockáztatni, hogy tanulhatnánk is bizonyos szituációkból. Adott esetben mennyire nem vesszük észre, hogy mi mindent elárulunk a kapcsolatainkról vagy épp mennyire nem fejezzük ki a másik számára a valódi érzésünk.

Bölcsész, álmodozó beállítottságú lány – földhözragadt, természettudományos, mérnöki gondolkozású fiú. (Vagy épp fordítva.) Ez tükröződik a járásban, testtartásban. A fiú erőteljesen szorítja a lány kezét, talán ezzel is jelezve, hogy ő a kapcsolatuk ura, ő a domináns, a lány az „alárendeltje”. Nem illenek össze első ránézésre! Nem telik el úgy nap, hogy ne látnék vagy gondolnék ilyet. Ebből mi lehet a tanulság? Hogy mennyire kiszámíthatatlanok az érzések, az élet mennyire összesodorhat két ránézésre teljesen ellentétes embert. Aztán kiderül, hogy mégis mennyi minden közös bennük, mennyire kiegészítik egymást, így alkotva egy teljes értékű párkapcsolatot.

Végül mennyi pozitív energia tölthet el minket már pusztán azáltal, hogy látjuk mások boldogságát. Érezzük a sokféleséget, a lehetőségek megtestesülését és elmerenghetünk azon is, vajon a mi és párunk kapcsolatáról ki, mit gondol első ránézésre. Ezzel szemben pedig mi is van a látszaton túl…

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

3 hozzászólás - “Közvetlenül és a látszaton túl”

  1. Cheza - 2008. november 19. 17:51

    Nocsak-nocsak, valaki a pszichológiai tanulmányai mellett így is túlságosan elfogult az „első benyomással” kapcsolatosan. 🙂 Persze érthető, az ember -legalábbis magamból kiindulva- szeret megfigyelni, elemezni másokat, esetleg háttértörténetet kitalálni nekik.

    Sokszor eszembe jutott, mikor a párommal mentünk az utcán, hogy vajon mások, kívülállóként, mit gondolhatnak rólunk? Hogy mennyire passzolunk egymáshoz, mennyire gondolnak minket szerető, egymást megértő párnak, etcetera etcetera….
    A továbbiakban még hozzáfűzök majd a cikkedhez, csak győzd kivárni 🙂 Annyit mindenesetre még hozzáfűznék, hogy jó azt olvasni, hogy valaki szintén megfigyel ilyeneket. 😛

    Üdv:
    Cheza

  2. Cheza - 2008. november 20. 13:28

    „az érzelmeket a nyilvánosság előtt is kifejező nonverbális kommunikáció az életkorral arányosan csökken!? Legalábbis a legtöbb esetben.” –Erre mondta Márquez bácsi azt, hogy „A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, hogy az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést.”… Én olyan idős néni szeretnék lenni, aki, miközben a férjével egymásba karolva sétál, megmosolyogtatja az embereket és „én is ilyet szeretnék ennyi idősen, hogy még akkor is ennyire imádjuk egymást”-gondolatot ébreszt bennük… (mennyire vagyok érthető?)

    tőled: „…mennyi pozitív energia tölthet el minket már pusztán azáltal, hogy látjuk mások boldogságát” –mindig megmosolyogtat, és elismeréssel tölt el, ha felhőtlenül boldog párt látok. „Milyen édesek együtt” -gondolom, majd felidézem azokat a napokat, amikor még én is… nincs szükség a mondat befejezésére, ugye?

    Viszont sose láttam még olyan „őrült” párt, akik dacolva a külvilággal, ugrabugrálnak az utcán, felhőtlenül nevetve, énekelve, és sugározva azt az örök gyermekiséget bennük, és az imádatot egymás iránt. Na EZ miért van?

  3. Lázár Bálint, Alex - 2008. november 30. 21:23

    Kedves Tomi és Cheza!

    Teljesen egyetértek, sőt mint irodalmár hozzáfűzném, hogy Marquez regényei direkt ezért ilyen groteszkek. Bemutat számunkra egy olyan világot, ahol 150 évig élsz, a leglehetetlenebb dolgok történnek meg Veled, stb. Épp attól olyan hatalmas és elragadó érzések, mert „ritkán bár, de megtörténnek.” (Gogoltól idéztem) Műveinek szereplői szinte mintha egy álomvilágból léptek volna ki, de merik látni nemcsak a világ álomszerűségét, hanem építenek maguknak egy világot az álomból! Rengeteg megélt élmény és emberi kapcsolat szükséges ehhez, épp ezért nem ítélhetünk meg például egy szerelmes párt elsőre. Ezzel Tamást erősíteném meg.
    Viszont itt hagynék egy kérdőjelet: mi ez a szerelem? Vajon nem több és igazabb, mint az, amire vágyunk, vágynak Márquez hősei?