The Mars Volta: The Bedlam In Goliath

Danyi Krisztina - 2008. március 6.

the-mars-volta-the-bedlam-in-goliath.jpgA puritánok szerint minden, ami rossz ízű, az csak jót tehet az embernek. Vajon mit gondolnának a The Mars Volta legújabb (negyedik) stúdióalbumáról, mely egyszerre rossz is, jó is? Ehetetlen téboly, vagy csak nehezen emészthető gyógyír a tépett lelkű hallgatóságnak? Fogós kérdés. A The Bedlam in Goliath testvéreihez hasonlóan veretes konceptlemez, zeneileg pedig egy profán prófécia a jövő rockjáról – a múlt szűrőjén keresztül.

Be kell vallanom, nagyon vártam ezt a lemezt. A banda első két anyagától – de-loused in the comatorium (2003), és Frances The Mute (2005) – teljesen elképedtem. Mivel az aranykort (az ún ’70-es éveket), sajnos, élőben kihagytam, örömmel vetettem bele magam annak felidézésébe. A harmadik album kissé lelombozott (persze azt is hozzá kell tenni, hogy a rajongók körében ez is osztatlan népszerűségnek örvendett), de reménykedve tekintettem a jövőbe. Most (már flashdrive-on is!) itt van. A negyedik. Ezoterikus útmutató alapján (a sokat emlegetett ouija tábla), sokat szenvedve érte (ez elvileg már eleve predesztinálná a jó minőségre), egészen új – mégis régi, organikus hangzás- és melódiavilággal (orientalizmus és latinság érdekes elegye), kemény metálgyökerekkel, funkkal, egy új, lenyűgöző, monstre dobossal (Thomas Pridgen), mindennel, amitől jó lehetne. És nem. Még nem jelentem ki, de egyre inkább azt érzem, hogy a fiúk már nem lesznek képesek felülmúlni korábbi teljesítményüket (maximum az amúgy is elvárható formát hozzák). Sajnos, nem ez lenne a legfőbb baj.

Közszájon forog most a TBiG-vel kapcsolatban, hogy emberközelibb lett, mint elődei. Egyenesebb dalszerkezetek, áttekinthetőbb formák. Nos ez tényleg igaz, előtérbe kerültek picit a punkgyökerek, de szerintem nem ebben áll a TBiG lényege. Kicsit olyan érzésem támadt a számok hallatán, mintha az Amputechture (2007) – bár furán hangzik, de – „stílusát” valamiféle progresszív-provokatív, mégis pop jellegű filmzenébe vegyítenénk (az egyházi beütésektől eltekintve persze). Vannak villanások (az Aberinkulában különösen érdekesek), vannak felhőkarcoló groove-ok, kevesebb lett a sallangos falzett és a prüntyögő szóló. Van viszont sok-sok hangszer is. Nagyon sok, néhol túl sok hangszer (a fiúk a megszokott szaxofon és fuvola mellett nem átallták bevetni a csellót és klarinétot sem). A King Crimson híveinek ez persze semmi gondot nem okoz. Másokat már inkább bosszant. És az a rengeteg effekt… Nyilván elmondhatjuk azt is, hogy emellett kihozták a hangzásból, amit lehetett, de szerintem azért jobb is lehetne. Pontosabban; ha nem lenne ennyire gyenge a keverés, Cedric a valaha volt legjobb vokális teljesítményét nyújthatná (pl teljesen új dallam-megközelítésével a Metatron-ban és az Ilyena-ban). Itt-ott kitűnik csodaszép hangja, főleg a kevésbé kaotikus részeknél (pl. Tourniquet Man, Agadez), de a dalok többségében vagy elfedi szegényt a sok hangszer, vagy nem dallamot (esetleg unisono-t, vagy jelentéktelen pentatont) énekel.

Meghallgattam több fülessel is, hátha az én készülékemben van a hiba, de nem. Ced 2005 óta fokozatosan veszti el hangjának erejét a lemezeken. Lehet persze, hogy ez tudatos és a koncepcióba passzol. Ezt azért emeltem ki, mert mindig úgy gondoltam, hogy ennek a bandának a titka ugyanaz, mint a Zeppelinnek; egy bombasztikus, aranytorkú énekes, egy nagyon termékeny, titokzatos és eredeti gitáros, a gazdag impresszív környezet maximális kihasználása, valamint a további ízig-vérig zenész bandatagok. Frenetikus előadások, zseniális zene és szövegek jellemzik őket, ennek ellenére szerények, teszik a dolgukat, és időről időre elvarázsolnak minket.

Viszont lehet, hogy tévedtem, és nem is ez volt titkuk, vagy a TMV már nem tud elvarázsolni engem. Épp amikor elkezdenék élvezni egy dalt, elszáll az érzés. Ott lenne pl. az Ouroborous. Mennyire arcolvasztós, bizsergős nóta lehetne ez is, zeneileg teljesen rendben van, ugye. De hol van az a tipikus, magával ragadó, „kiráz a hideg és viszketni kezd a tarkóm” féle elsöprő hangzás?! Hol van az a tömörség, frappánsság, ami miatt annyira szerettem őket? Megvan még a tökösség a bandában, a dalokban, Omarék tolla még most is jól fog, de mintha valami gátolná őket a nagy tervek megvalósításában. Összegezve tehát csak magamat tudom ismételni; ezek eszméletlen számok lehetnének. Sajnos azonban nem „eszméletlenül jól” kerültek rögzítésre, ezért nekem újat – ebből a szemszögből – nem hoztak.

Természetesen sosem szabad készpénznek venni azt, amit egy hülye firkász ír egy lemezről. Tessék szépen meghallgatni, és főleg, tessék szépen elmenni egy koncertre, mert mint fent említettem, azért jó muzsika ez.

Track listing

1. „Aberinkula” – 5:45
2. „Metatron” – 8:12
3. „Ilyena” – 5:36
4. „Wax Simulacra” – 2:39
5. „Goliath” – 7:15
6. „Tourniquet Man” – 2:38
7. „Cavalettas” – 9:32
8. „Agadez” – 6:44
9. „Askepios” – 5:11
10. „Ouroborous” – 6:36
11. „Soothsayer” – 9:08
12. „Conjugal Burns” – 6:36

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

1 hozzászólás - “The Mars Volta: The Bedlam In Goliath”

  1. Terminátor - 2008. március 8. 14:53

    Na végre valaki, tudtam, hogy rád számíthatok 🙂 Ez már nem csak a pitchfork-os vitriol értelmében szar, a király meztelen (mondjuk koncerten biztos még mindig ok, de ahhoz egy jobb lemezt kellett volna csinálniuk, hogy késztetést érezzek buszozni).