Egy párkapcsolathoz vezető út

Balazs Tamas - 2009. február 28.

kapcsolatHa csak egyszerűen valami frappáns kezdést akarnék eszközölni, akkor azzal indítanék, hogy megmagyarázom a párkapcsolat fogalmát. Meg is teszem, házilag gyártok most egy gyors definíciót. Szóval, párkapcsolat alatt, egy olyan emberi köteléket értünk, amely két személyt gyengéd szálakkal fűz egymáshoz. Nagyszerű, akár büszke is lehetnék magamra, de belegondolva, körülbelül semmit sem definiáltam.

Hiszen szinte minden szavába beleköthetnék az általam kreált mondatba. Vegyük csak sorra! Emberi kötelék – ezzel valószínűleg az etológusok vitatkoznának; két személyt – ezzel minden bizonnyal az olyan extravagáns emberek kötekednének, akik alapjáraton a poligámia „intézményében” hisznek és egy kisebbfajta csoportosulásként képzelik el a párkapcsolatot; és végül gyengéd szálakkal – no igen, jobb esetben gyengéd szálakkal, rosszabb esetben egészen másféle érzésekkel kötődünk a másikhoz. De tegyük félre egy pillanatra ezeket a feltételezéseket és higgyünk abban, hogy a kivétel erősíti a szabályt elv alapján, helytálló a definíciónk.

Megtéve ezt a kis kitérő – rám jellemző módon tovább lehet filozofálni. Azon merengek, hogy hogyan alakul ki egy párkapcsolat. Az evidens, hogy mindenkinek megvannak a maga korlátai, kötöttségei, melyeken esetenként csak igen nehezen képes átlépni. Talán az ilyen típusú embereket nevezném nehezen alkalmazkodóknak és épp ezért ők azok, akik sokkal nehezebben találják meg az igazi boldogságot. Bár nem féltetlen van ez így. Mint mindig, bizonyára vannak olyan esetek is, mikor a korlátok épphogy segíthetik az alkalmazkodást. Ilyen, mikor egy-egy tulajdonság kiegészítésre talál azáltal, hogy az egyik fél részéről ezt a felét, a másik fél részéről azt a felét szabják meg az adott személyek korlátai. Talán ez egy tartós párkapcsolat alapja!?

Keresni a másikban, még ha csupán tudat alatt is azt, hogy kiegészítsen minket. Amint a mondás is tartja, senki sem tökéletes. Ugyanakkor miért ne lehetne egy-egy hibánkat tökéletessé tenni azáltal, hogy a másikból merítjük hozzá a komplementert. Így kiegészülve a kontraszt már maga a tökéletesség. Amiből pedig nekünk túl sok van (például bátorság, merészség, pozitív önértékelés, idiotizmus) lefaraghatunk, ellenkező esetben pedig felfejleszthetjük. Mindezt úgy, hogy egymásra figyelünk. Persze nagyon nehéz maga a folyamat, nehéz, hogy észrevegyük azt, amin változtatni kellene (kiegészíteni, lefaragni, vagy felfejleszteni) és talán még nehezebb az, hogy miután észrevesszük, valóban változtassunk is rajta.

Mégis azt hiszem, hogy erről szól egy párkapcsolat. Tanulni egymás hibáiból, egymást segíteni abban, hogy tökéletesedjünk. Ha a köznyelv egy igen gyakori szófordulatával élek, akkor összecsiszolódásnak nevezem ezt a folyamatot. Hosszadalmas és nehéz, de megéri. Egy egész életre a másikhoz köthet bennünket. Mikor abszolút nem megy, persze nincs más megoldás, mint a szakítás. Meggyőződésem viszont, hogy nagyon ritkán van olyan, hogy lehetetlen. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy sajnálják erre az időt és energiát és sokkal könnyebb megfutamodni, mint igazából próbálkozni.

Pedig tényleg, csupán csak rajtunk áll, hogy mennyire vagyunk képesek saját korlátainkon lazítani, mennyire vagyunk képesek arra, hogy kompromisszumot kötve a régiek helyett új, közös „rendet” állítsunk fel. Végül erre a kialakított rendre vigyázva, egy egész életen át kiegyensúlyozottan éljünk, mindig ott léve biztos támaszként a másik számára. Most sokan azt vághatnák a fejemhez, hogy könnyű ezt mondani és az egész csak egy irrealitás, egy tündérmese és tessék sürgősen felébredni. No de azoknak üzenem, hogy minden egy átgondolt lépéssel kezdődik, majd újabb lépésekkel folytatódva – vigyázva és ügyelve a másikra, egyszer célba érünk, bármily nehéz is.

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

Hozzászólás nem lehetséges.