Karády Katalin, a végzet asszonya

Papp Orsi - 2009. április 4.

kk„Nem születtem társas lénynek. Gyűlölöm a kötöttségeket, a másik iránti regard-t, a szabályos életmódot. Fejgörcsöt kapok attól, hogy valaki beleszól abba, amit csinálni akarok” – írta magáról Karády Katalin sikerei csúcsán, 1941-ben. Addigra már hét filmet forgatott, igazi sztárrá vált – ezért pedig ő maga és a környezete is igen sokat tett.

Karády Katalin 1912. december 7-én született, de mint minden egy igazán titokzatos sztár életében, ez is legfeljebb megegyezés kérdése lehet – a különböző lexikonokban és forrásokban ugyanis ezen kívül szerepel még 1905, 1910 és 1914 is. Nehéz gyermekkora volt: a hétgyermekes kőbányai családban az apa a lóverseny-szenvedélye mellett otthoni brutalitásával tűnt ki. Karády szerint szinte mámorosan tudta verni gyermekeit – nem csoda tehát, hogy a fiatal lány menekült ebből a környezetből. Iskoláit félbeszakítva férjhez ment Vargha Rezső adóhivatali főtiszthez, a házasság azonban kérészéletűnek bizonyult.

A válás után barátok és pártfogók segítségével nagy utazásokat tett Párizsba, Londonba, Egyiptomba. Már ekkor ismert alakja volt a budapesti szalonoknak, kávéházaknak és szórakozóhelyeknek. Hamarosan megismerkedett Egyed Zoltán újságíróval, a Film, Színház, Irodalom című lap szerkesztőjével. A férfi igen vonzónak találta Karádyt és elhatározta, hogy sztárt csinál a kiválasztottságában rendületlenül hívő nőből. Beíratta tehát színészetet tanulni Csathó Kálmánné Aczél Ilona színiiskolájába. Emellett bevezette a színházi világba, dalokat énekeltetett vele lemezre – még a nevét is megváltoztatta: Kanzlerből ekkor lett Karády.

A debütálás ideje 1939. február 4-én érkezett el, mindjárt egy főszereppel: Somerset Maugham és Zoe Atkins Az asszony és az ördög című darabjában lépett először a világot jelentő deszkákra a Révay utcai Pesti Színházban. Annak ellenére, hogy ez egy prózai szerep volt, nem bukott meg. A színpadról pedig egyenesen vezetett az út a filmhez Zilahy Lajos Halálos tavasz című sikerregényének női főszerepével – ez volt Karády első és egyben legnagyobb filmsikere. Ezzel valóban berobbant a köztudatba: elementáris erővel hatott, megbabonázott. Orgonaszerű, búgó hangján énekli a következő generáció himnuszát: „Ez lett a vesztünk, mindkettőnk veszte…”. A film óriási sikert aratott – ezután pedig nem volt megállás: 1943-ig 19(!) nagyjátékfilmet forgatott.

Olyan filmekben játszott, mint az Erzsébet királyné, a Hazajáró lélek, a Halálos csók, a Kísértés, a Valamit visz a víz és a Machita. Partnere legtöbbször maga Jávor Pál, a korszak egyik legnagyobb színésze volt. Szerepe általában maradt a „végzet asszonya”, a csábító, érzéki nő. Amikor azonban ebből kilépett alakítása is érdekesebbé vált. Titka, hatása mai napig megfejthetetlen, hiszen sem külseje, sem pedig színészi játéka nem igazán predesztinálta erre a szerepre. Kortársai közül voltak szebb nők és jobb színésznők, mégis erre a történelmi pillanatra Kaarády lett a tömeg lelkének kifejezője. Dalai – Gyűlölöm a vadvirágos réteket, Hamvadó cigarettavég, Hiába menekülsz, hiába futsz, Mindig az a perc a legszebb perc, Ne kérdezd, ki voltam stb. – kifejezték egy kor lelkiállapotát, s ezért lehettek olyan sikeresek, olyan hatásosak. Az igazi csoda azonban az, hogy e dalok időtállónak bizonyultak, sőt: legtöbbjük maradandónak is.

Miután Magyarország belépett a Szovjetunió elleni háborúba, Karády is készített néhány olyan kisfilmet, amely a fronton szolgáló katonák számára készült – hogy megkönnyítse ottani nehéz szolgálatukat. A Tábori levelezőlap és a Valahol Oroszországban című filmek olyan dalokkal, mint a Jó éjt, drága kis hadnagyom a hazafiságot, a nemzeti érzést kívánták erősíteni. Karády ugyanakkor következetesen távol tartotta magát a szélsőjobboldaltól, visszautasította a részvételt annak hecckampányaiban. Kapcsolatot tartott a náciellenes magyar katonai és politikai körökkel, mindenekelőtt Újszászy István vezérőrnaggyal, a magyar kémelhárítás parancsnokával. Ez a kényes kapcsolat azonban sokba került az egyébként politikai meggyőződését soha nem hangoztató színésznőnek. A náci megszállás után ugyanis a Gestapo letartóztatta Újszászyt – vele együtt pedig a „kapcsolatait”, így Karády Katalint is.

Túlélte a fogságot, szabadulása azonban rejtélyes volt. Ő erről azt mondta: „Legyen elegendő most annyi, hogy a Pestvidéki börtönben, miután az egyik őrt megkértem, hogy legyen a segítségemre, segített. Nyár vége volt, már őszelő, amikor szabadon engedtek. A lakásomat kifosztva, üresen találtam.” Eközben dalait defetistának és a magyar lélektől idegennek nyilvánítva száműzték a rádió műsorából – mert „nem buzdítanak eléggé a végső győzelemre”. Még azzal is megvádolták, hogy nem bocsátotta el zsidó alkalmazottait.

1945. után azonban egészen más érzések, más hangulatok lettek uralkodók, Karády pedig nehezen tudott alkalmazkodni ezekhez a viszonyokhoz. Fellépett ugyan színpadon és film is készült vele – 1948-ban Forró mezők címmel – de a korábbi sikerek, érzések már nem tértek vissza. Az ország ugyanis megváltozott körülötte, és arra a sztárra, aki ő volt, már alig volt igény – még az is előfordult, hogy kifütyülték.

Az igazi sztár most már Rákosi Mátyás volt, nem Karády Katalin. Végül úgy döntött, hogy Rákosi rendszerében nem óhajt élni. 1949-ben elhagyta Magyarországot és egy brazíliai kitérő után az Egyesült Államokban telepedett le. Művészi ambícióit feladta, kalapszalont nyitott New Yorkban. Itt is hunyt el 1990. február 8-án, de Budapesten temették el.

Hosszú emigrációja, messzi utazása is tele van rejtélyekkel, makacs hallgatása pedig csak fokozta a sztár visszatérését nosztalgia formájában. 1941-ben így írt: „Egyáltalán nem biztos, hogy ez az idillikus állapot – pesti híres színésznőnek lenni – sokáig tart nálam. Mert egy reggel majd úgy ébredek fel, hogy kitörnek bennem és eget kérnek a nomád ösztönök – és akkor elutazom.”

Print This Post Print This Post

Hozzászólások

Hozzászólás nem lehetséges.